Publikációk
A Balatonalmádi és Veszprém között fekvő település, amelynek első említése 1269-ből származik, egy a középkori Magyarország királyi kiváltságos falvai közül. A legkorábbi fennmaradt adóösszeírás szerint a csaknem 50 kisnemesi család alkotta közösség mentesült az úrbéri szolgáltatások alól, azonban fegyveres szolgálattal tartoztak mindenkori uralkodójuknak. Az újkorban az elnéptelenedő, majd újra betelepülő, önállóságukat elvesztő, majd újra visszanyerő települések történeti útját járta. Ma már nem mint egykori kiváltságos, a vármegye legnépesebb egytelkes településeként tartjuk számon – szellemvárosként él köztünk, noha nem a falu, csak a falu mellett álló szovjet laktanya vált lakatlanná, üressé, romossá.
A laktanyát az 1960-as években kezdték építeni. A bejárat melletti lakóövezet két, 30 lakásos, a GYŐRITERV által tervezett panelházból állt. A családjaikkal együtt érkező katonák számára készített, központi fűtéssel felszerelt lakások mindegyike saját nappalival és gyermekszobával, konyhával, fürdőszobával és vécéhelyiséggel rendelkezett, kiemelkedően jó életkörülményeket biztosítva lakói számára. 1986-ban a két házzal átellenben, az út túloldalán 32 lakásos panelház épült, amelynek alagsorában 4 tantermes és 1 tornatermes, 50 férőhelyes iskolát és 25 férőhelyes óvodát alakítottak ki.
A terület legnagyobb jelentőségű katonai objektumai kétségkívül a K-1 és K-2, azaz a két atomfegyver-tároló bunker volt, amelyek avatatlan szemek számára láthatatlanok – a rájuk hányt föld és a terepszínűre festett betonelemek miatt nem tűntek és tűnnek ki környezetükből. Amellett, hogy a vasbeton építmények atomtöltetek biztonságos tárolására alkalmasak voltak, egy esetleges atomtámadás esetére saját oxigénfejlesztő, illetve víz- és szennyvíztároló rendszerrel rendelkeztek. A kétszintes átrakodócsarnokok alsó szintjén található négy terem szolgált az atomfejek tárolására: a padlón két sorban elhelyezett, a két épületben összesen 112 darab, 150x250 cm-es, görgős konténereket csigasor segítségével emelték fel, hogy kampókról lelógva várják nem-használatukat.
A laktanya zárt városként működött – onnan a tisztek és a tisztek családja kivételével senki sem mehetett ki, oda senki, akit időszaki vagy állandó munkája oda nem kötött, nem mehetett be. Az itt két évig szolgáló kiskatonák számára ezért „luxuskörülményeket” teremtettek: a lakhatást öt panelház biztosította, amelyek mellett általános és középiskola, könyvtár, egészségügyi intézmények (többek között saját kórház), vendéglátóipari egységek (például kocsma), színház és mozi állt rendelkezésre, illetve az ellátást biztosító növénytermesztésre és állattenyésztésre berendezkedett telepek, a hozzájuk tartozó feldolgozóegységekkel együtt. A több ezer szovjetunióbeli katona ellátása a helyi magyar lakosság számára is megélhetést kínált: az élelmiszertermelés és -feldolgozás, az étkeztetés, az intézményi és az intézményen kívüli gyermekfelvigyázás, valamint a kulturális állások betöltése mellett nem hagyható figyelmen kívül az elektronikai cikkekre, a dohánytermékekre és a benzinre koncentráló feketekereskedelem sem.
A laktanya mellett ma is üzemelő repülőtér található, amelynek építését a két háború között, 1938-ban kezdték meg, azonban a fűvel benőtt leszállópálya betonozását már a szovjetek fejezték be 1951-ben, amikor átvették a szentkirályszabadjai repülőtér feletti irányítást, hogy harci repülőgépeik, a MIG 15-ösök és a JAK-19-esek onnan indulhassanak és oda térhessenek vissza küldetéseik után. Az évtized végén a szovjet légitámaszpont Kunmadarasra költözött, így a repülőtér (részben) magyar kézbe került vissza, azonban katonai rendeltetése mit sem változott: ettől kezdve a 87. Bakony helikopterezred használatában állt.
Az egykori szovjet laktanya leszerelése 1988-ban kezdődött meg, de az utolsó orosz és ukrán katonák csak 1990 márciusában hagyták el a területet. A kivonulást módszeres leszerelés előzte meg, ami kiterjedt nem csak az állományra, de a gépparkra is – a helyiek emlékezetében élénken él a pillanat, amikor az általuk sok-sok éven át szobornak gondolt T-55-ös tankok egyszer csak megmozdultak, legurultak állásaikról és megindultak a Szovjetunió felé – zárt szállítóegységekben, úttalan utakon, az erdőn át. A harci eszközök titokban történő szállítására részben a jelen lévő magyar katonaság, részben a csapatmozgásokat feltételezetten követő kémműholdak miatt volt szükség. Az iskolához vezető utat szegélyező szoborsort nem kellett titokban szállítani, a szobrokat a kiskatonák vitték magukkal, mikor távoztak.
A magyar katonák a szovjet kivonulás után léphettek be először a laktanya területére, akkor azonban maradniuk kellett – egyes források szerint 1993-ig, más források szerint 1996-ig vigyázták az egykori laktanyát, hiszen a több mint ezer főt befogadni és ellátni képes terület további kihasználásának kérdése évekig nyitva állt. A területet ekkor a legkülönfélébb módokon hasznosították: egykori színpadán színházi előadások, régi sportpályáján teniszbajnokságok zajlottak, de kisgyermek-csoportok is rendszeresen látogatták a területet, hogy az ott szolgáló Magyar Honvédség katonáinak jóvoltából megismerkedjenek a katonaélet rejtelmeivel.
1992. május 12-én a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet a helyi önkormányzat egyetértésével több más, eddigre üresen álló laktanyával együtt árverésre bocsátotta Szentkirályszabadját. A korábban végbement „környezeti károk” figyelembevételével megállapított kikiáltási ára 986.836 E forint volt, amelynek 96%-a építményként, 4%-a földterületként volt nyilvántartva. A Kincstári Vagyonkezelő Zoltán utcai székházában 10 órakor kezdődő nyilvános árverésen lehetőség nyílt az ingatlanok tulajdonjogának megszerzésére, ha a licitálni kívánók a megvásárolni szándékozott cikkek kikiáltási árának 10%-át „bánatpénz” gyanánt előzetesen befizették. Az árverés sikertelenek bizonyult, az egyre rosszabb és rosszabb állapotban lévő laktanya újra és újra az elárverezendő katonai objektumok kincstári listájára került.
A kiürült katonai, szolgálati és szolgáltatói épületek nem sokáig maradtak épségben – ami mozdítható és használható vagy hasznosítható volt, legyen az fából vagy fémből, rövid úton elhagyta az egykori laktanyát, amelynek épületei ma ajtók és ablakok, parketta, lépcsőkorlát, vezeték, mosdókagyló és wc-csésze nélkül, üres vázként állnak. Az ajtó- és ablaküvegek kitörve, az épületek között bokáig érő cseréptenger fekszik. A falakon megszámlálhatatlanul sok graffiti és tag káosza látható. A növényzet elvadult, a természet visszavette az uralmat a betonrengetegen. A területen airsoft- és paintballpálya működik, de posztapokaliptikus, disztópikus jelenetek forgatásához is használja a filmipar.
Felhasznált irodalom:
Herczeg Márk: Itt tárolták a szovjet atomtölteteket. Elérhetőség: https://index.hu/belfold/2012/08/11/a_szovjet_hadsereg_elveszett_vilaga/. Utolsó megtekintés: 2024. 12. 11.
Gyarmati Katalin (polgármester): Szentkirályszabadja község története. Elérhetőség: https://szentkiralyszabadja.hu/index.php?p=tortenelem. Utolsó megtekintés: 2024. 12. 11.
-KG-: Ez nem Csernobil, ez Szentkirályszabadja. Elérhetőség: https://index.hu/techtud/tortenelem/2019/07/22/szentkiralyszabadja_veszprem_megye_elhagyott_szovjet_laktanya_szellemvaros/. Utolsó megtekintés: 2024. 12. 11.
Felhasznált források:
Árverési felhívás. Népszava 120. évf. 86. sz. 1992. április 10. 14.
Az aprónép életéből. Balatonkenesei Hírlap 5. évf. 6. sz. 1994. június 15. 5.