„Szőrkombinát” – szépségszalonok az 1950-es években

A második világháborút követő hiányidőszakban, amikor az alapvető élelmiszerek, higiéniai termékek és ruházati termékek beszerzése nehézségekbe ütközött, a kozmetikumok és dekorkozmetikumok használatát igénylő test- és szépségápolást a politikai hatalom kisajátította és saját céljaira felhasználta. Elítélendővé, makro- és mikrotársadalmilag megvetendővé tette e területet, ami így a felszámolandó kispolgári, burzsoá életmód részeként jelent meg. A Rákosi-rendszerből a Kádár-rendszerbe való átmenet, a társadalmi igények felmérése és az azokhoz való politikai alkalmazkodás hozott változást a testkultúráról való gondolkodásban is: a kialakulóban lévő fogyasztói társadalom lehetőséget adott a lányoknak, asszonyoknak arra, hogy ne csak kamrájukat töltsék meg élelmiszerrel, konyhájukat, fürdőszobájukat, nappali- és hálószobájukat háztartási cikkekkel és egyéb elektronikai eszközökkel, gardróbszekrényüket ruhákkal, hanem újra belevessék magukat az elérhetővé vált, sőt, reklámokkal, ismeretterjesztő előadásokkal, a témának dedikált játékfilmekkel népszerűsített test- és szépségápolásnak. A nőkben évekig, évtizedekig elnyomott igény a saját testük feletti önrendelkezésre, a testük-lelkük ápolására, az időközben piacra került új szerek, eszközök és módszerek iránti kíváncsiság, és az ápoltság megváltozott normájának követése iránti vágy az 1950-es évek második felében berobbantotta a hazai szépségipart.

Az ekkor megnyíló, rendre „legszebbnek, legmodernebbnek” mondott üzlethelyiségek leírásából kiderül, hogy átlagosan 8-12 férfi és 8-12 női fodrászszékre tervezték a belső tereket, ugyanakkor fontos leszögezni, hogy voltak ennél jóval kisebb, 4-5, de ennél jóval nagyobb, gigászi, 18-20 fős fiókfodrászatok is – ilyen volt például a Petőfi Sándor utca 1. szám alatt működő Budapesti Állami Fodrászat 1-es számú üzlete, ahol húsz fodrász sürgött-forgott a székek között és körül. A fodrászoknak logisztikai és „infrastrukturális” szempontból ennél jóval nehezebb, összetettebb feladatuk volt, ugyanis a modernebb üzletek az 1950-es évek közepétől külön hajszárítóteremmel rendelkeztek, ami megduplázta, megtriplázta az egyszerre „kezelhető” vendégek számát. A vezetékes hideg- és melegvíz-szolgáltatás már alapvetőnek számított, de olyan tényleges komfortfunkciók is megjelentek, mint az ingyenesen használható ruhatár. A sajtónak köszönhetően nem csak az új, modern szalonok kialakításáról, de kinézetükről is megtudunk egyet s mást: a Hódmezővásárhelyen 1958-ban nyitott fodrászszalonban „A falak borsózöld színével harmonikusan olvad össze a burák, a lámpaernyők, a bútordarabok zöldje és a majolikacserepekbe helyezett téli növényzet”.

A Rákosi- és a Kádár-korszak erőltetett iparosításával egyidejűleg komplett városok nőttek ki a földből, ami lehetőséget adott a jólétet kifejező szépségipari szolgáltatások demokratizálására – megoldandó feladattá vált a fodrászatok, kozmetikák olyan módon történő elhelyezése, hogy azokhoz a lehető legtöbb fogyasztó a lehető legrövidebb idő alatt hozzáférjen. A várostervezés- és rendezés szakemberei beterelték a szépségipart a lakótérbe és a lakóközösségbe: ekkor kezdett meggyökeresedni a manapság már-már magától értetődő gyakorlat, ami majdnem minden panelháznak saját fodrászatot, kozmetikát biztosít, amelyek a házak földszintjén, közvetlen utcai kapcsolattal kerültek kialakításra. Megjelentek a nagy napi személyforgalmat bonyolító közlekedési csomópontokban, például pályaudvarokon kialakított üzletek is. A kevésbé frekventált helyeken, például a főváros nehezen megközelíthető külső kerületeiben vagy kisebb-nagyobb vidéki településeken olyan szolgáltatóházakat, azaz szolgáltatókombinátokat építettek ki, amelyek a változó, fejlődő testkultúrát voltak hivatottak szolgálni: a fodrászat és a kozmetika mellett a lakástextil- és a ruhanemű tisztítására szolgáló professzionális mosoda, az azokat szükség esetén megjavító varroda és/vagy cipészet, „divatszalon”, háztartási bolt, de akár az elektronikai eszközök javítását szolgáló műhely is megtalálható volt. 

A nyíregyházi pályaudvar felvételi épületében kialakított férfi-női fodrászatok alaprajza, 1950. KÖZÉPTERV. 90. – Dokumentációs Központ/Tervtár/UVATERV gyűjtemény

A hatvani pályaudvar utasforgalmi épületének földszintjén kialakított kozmetikai szalon belső berendezése, 1955. UVATERV. 143_I-II-IV. – Dokumentációs Központ/Tervtár/UVATERV gyűjtemény

A hatvani pályaudvar utasforgalmi épületének földszintjén kialakított kozmetikai szalon berendezésének részlettervei (manikűrasztal), 1955. UVATERV. 152_I-II-IV. – Dokumentációs Központ/Tervtár/UVATERV gyűjtemény

A hatvani pályaudvar utasforgalmi épületének földszintjén kialakított kozmetikai szalon berendezésének részlettervei, 1955. UVATERV. 153_I-II-IV. – Dokumentációs Központ/Tervtár/UVATERV gyűjtemény

Az 1960-as években a szépségápolás a mai értelemben véve nem számított luxusnak: a nők 90 %-a a fodrászatok, 60%-a a fodrászatok és a kozmetikák rendszeres látogatója volt, amelynek oka részben a szépségipari szolgáltatások alacsony árában, részben könnyű, gyors és egyszerű hozzáférhetőségükben keresendő. A korszak sajtója nem győzte hangsúlyozni, hogy a hazai szépségipari viszonyok jóval kedvezőbbek, mint a kelet-közép-európai „átlag”: Bécsben például legalább háromszoros áron vállalták a hazai palettán is megjelenő szolgáltatásokat. 

A társadalom alsó- és felsőközéposztályának 20 és 60 év közötti nőtagjai adták a szépségipari szolgáltatásokat igénybe vevők bázisát. Főleg szellemi foglalkozásúak töltötték meg a fodrászatok, kozmetikák tereit, az irodistáktól a tanítókig, tanárokig, de a fizikai foglalkozásúak is megjelentek, sok gyári munkáslány és munkásnő látogatta a szalonokat – amelyek különösen népszerűek voltak a nyugdíjasok között is. A háztartásbeliek nem voltak a rendszeresen visszajáró vendégkör tagjai, bár alkalmanként be-betértek, egyszerűbb, könnyebben és gyorsabban elvégezhető „beavatkozásokra” ültek be, például hajvágásra vagy dauerra. 

A fodrászati szolgáltatások között a tartós hullám, a vízhullám és a vasondolálás voltak a legnépszerűbbek, de a hosszú, dús hajkoronával megáldott lányok és asszonyok gyakran kontyba rakatták hajukat (amit aztán több napon át őrizgettek, gondozgattak-igazgattak stílfésűvel). Az államszocializmus hajkultúrája kapcsán nem szükséges mindig, minden esetben nagy „beavatkozásokra” gondolni, sokan csak egy mosásért, szárításért, fésülésért – és a jó hangulatért jártak. A fodrászat nem csak a szépülés, a relaxálás, de a társadalmi élet színtere is volt, az esztétikai értelemben a kelleténél gyakrabban fodrászhoz járó nők ilyenkor ápolták társas kapcsolataikat, tájékozódtak ismerősökről, barátokról, szomszédokról stb. Gyakran a gyermeküket is magukkal vitték, aki úgy foglalta el magát, ahogy azt a környezet lehetővé tette: „Nagy buzgalommal csavargatta, tologatta, kapcsolgatta, nyitogatta, zárogatta mindazt, amit lehetett... De voltak társai is. Háromévesek, négyévesek, sőt egy felnőtt-számba menő hatéves formájú lányka is”, írta az Esti Budapest egy olvasói levelében valaki. Mechtl Gabriella mesterkozmetikus visszaemlékezése szerint – aki néhány évvel ezelőtt maga azonosította önmagát egy Fortepanra felkerült fényképen, amit kezdő kozmetikus korában készített róla egy betoppanó-eltűnő fényképész – egy madárcsicsergésre emlékeztető, de annál kétségtelenül hangosabb alapzaj jellemezte a fodrászat-kozmetikákat, a sok-sok női hang egybeolvadó kakofóniája miatt. 

Nők a búra alatt, 1960. Képszám: 84472. Készítő: Morvay Lajos. Adományozó: Morvai Kinga. Fortepan.

Sokan munka előtt, reggel fél hatra, hatra jártak, hogy munkahelyükre már beszárítva, megfésülve érkezhessenek. Az Állami Fodrászat – felismerve a piaci rést – már korán, az 1950-es években sorra nyitotta újabb és újabb, különösen hosszú nyitvatartással, vasárnap estig működő üzleteit (nyitvatartásuk egyébként sem volt rövid: hétköznap 6:30-tól 20:30-ig tartottak nyitva). Voltak olyan szalonjai is, amelyek egy-egy célcsoportra specializálódtak, például a gyermekekre. A folyamatos jelenlét folyamatos tömeget generált, amit tovább és tovább növelt az időpont-foglalási rendszer hiánya: a fogadás rendszerint előre egyeztetett időpont nélkül, egyszerű helyfoglalással, érkezési sorrendben történt. Az időpont-foglalást majd a nyolcvanas években megjelenő maszek fodrászat-kozmetika megjelenése hozza magával, részben a nyugati, a kezelő és a kezelésen részt vevő között bizalmas kapcsolatot kialakító, nyugodt és pihentető légkört biztosító trendnek, részben a hozzáférhető helyiségek kis alapterületének és kis belmagasságának, zsúfoltságának köszönhetően. Ennek kapcsán elég a méltán híres Szomszédok Gábor-Juli Stúdiójára gondolni. A sokrétű, a fodrászat és a kozmetika mellett manikűrt-pedikűrt, személyre szabott parókát és fotós-videós szolgáltatást is kínáló fiktív szépségstúdió egyébként a sorozatban Lantos utca névre hallgató Csíki-hegyek utca 1. számú ház első emeletére lett berendezve, felvétel idején mint a Gábor-Juli stúdió, felvétel előtt és után mint a szereplők pihenőszobája; a külső felvételekhez egy másik, az akkori képéhez ma már nem hasonlító, Olt utcai épületet használtak.

A kozmetikai szalonokban ma is népszerű szemöldökszedés, szemöldök- és szempillafestés rendkívül népszerű szolgáltatásnak számítottak, 3-4 hetente ajánlották ismétlésüket. A két világháború közötti időszak innovatív, ugyanakkor sok esetben bizarrnak ható kezelései, például az arcfehérítés, az arcvasalás vagy az elektromos szőrtelenítés, kikoptak a kozmetikai palettáról, helyette a ma is ismert gőzölés, tisztítás, fertőtlenítés kerültek előtérbe. Egyébként nem csak nők, de férfiak is megfordultak a szépészeti szalonokban: részben önmaguk javára, amikor a manikűrös-pedikűrös szolgáltatást vettek igénybe, részben barátnőjük, feleségük révén, aki helyett „ülték ki a sort” – de a fodrászat az élettársi, házastársi kapcsolatok találkozási pontját is jelentette. „Nem szívesen járok női fodrászszalonba. Az ember viszolyog betekinteni abba a műhelybe, ahol a csodálatos frizurákat készítik. Nincs is rá semmi szükség. Hacsak...Igen, hacsak nem mondja ezt a felesége a telefonba. — Ma föltétlenül fodrászhoz kell mennem ... Odaviszem a gyereket, ha végeztél, gyere el érte ...”

Felhasznált irodalom: 

Ez én vagyok! – mondta a 41 éves rejtélyes képre Gabi, a kozmetikus. Munk Veronika. Elérhetőség: https://index.hu/belfold/2018/01/04/felismerte_magat_a_fortepanon_gabi_a_kozmetikus/, utolsó megtekintés: 2024. 05. 29.
„Reggel már 5.30-ra ott voltunk a fodrásznál, hogy beérjünk a munkahelyre…” – milyen volt a Kádár-korszak ’60-as és ’70-es éveiben a fodrászatok és a kozmetikák divatos nővendége? Kovácsné Magyari Hajnalka. Elérhetőség: https://ntf.hu/index.php/2020/04/29/reggel-mar-5-30-ra-mar-ott-voltunk-a-fodrasznal-hogy-beerjunk-a-munkahelyre-milyen-volt-a-kadar-korszak-60-as-es-70-es-eveiben-a-fodraszatok-es-kozmetika/#_ftn1, utolsó megtekintés: 2024. 05. 29.
A mosószappantól az „elektromos narancsig” – Szépségápolás és professzionális kozmetikai szolgáltatások az 1950-es és 1960-as években. Kovácsné Magyari Hajnalka. Korall 22. évf. 83. sz. (2021). Elérhetőség: https://epa.oszk.hu/00400/00414/00074/pdf/EPA00414_korall_2021_83_136-151.pdf, utolsó megtekintés: 2025.10.17.
A XVIII. kerületben nyílt meg az ország első szolgáltatóháza. Pápai Tamás. Elérhetőség: https://pestbuda.hu/cikk/20231113_a_xviii_keruletben_nyilt_meg_az_orszag_elso_szolgaltatohaza, utolsó megtekintés: 2025.10.16.

Felhasznált források: 
Ismeretlen szerző: Újabb fodrászüzletek tartanak egésznapos vasárnapi szolgálatot. Esti Budapest 2. évf. 41. sz. (1953. február 18.), 1.
Ismeretlen szerző: Büntetés vagy kitüntetés? Magyar Nemzet 10. évf. 41. sz. (1954. február 18.), 4.
Ismeretlen szerző: Állami fodrászat Szolnokon. Szolnok Megyei Néplap 6. évf. 73. sz. (1954. március 27.), 1.
Csáki István: Következetes harcot a pazarlás ellen. Szolnok Megyei Néplap 6. évf. 193. sz. (1954. augusztus 18.), 1.
Gáthi István: Az ifjú Bukarest. Népszabadság 13. évf. 41. sz. (1955. február 11.), 3.
(kulcsár): Óvó-bácsi voltam. Esti Budapest 5. évf. 131. sz. (1956. július 5.), 2.
Ismeretlen szerző: Aki ide belép – megszépül. Csongrád Megyei Hírlap 3. évf. 20. sz. (1958. január 24.), 1.