Publikációk„Ez itt a Hort, az ott a Bágy, // Körös körül a Hortobágy. // Kilenc leány a víz alatt, // vállán tartja a kőhidat. // Hídra ballag, ottan dalol, // a vén dudás, Tulok Balogh. // Ágról szakadt Márton apó, // csárdaajtó nyitogató. // Hóna alatt a dudája, // boszorkányos tudománya. // Ha ő azzal nagy útra kél //, nem bírná el ökörszekér, // ha ő azzal nagy útra kél, // nem bírná el ökörszekér…” – szól a középkori világzenét játszó, a medievális európai és magyarországi dallamokat rock ’n’ rollosító Bordó Sárkány zenekar Legenda című dala.
Kik ezek a lányok? Mi késztette őket arra, hogy a híd terhét szó szerint és átvitt értelemben is a vállaikra vegyék? A legenda úgy tartja, hogy a híres betyár, Rózsa Sándor egy, a Hortobágy partján álló csárdában mulatott, ott érte a pandúrok érkezésének híre. A betyár kilenc szeretője, akik féltették Rózsa életét, egymás nyakába borultak, hogy szerelmük a folyó egyik partjáról a másikra tudjon menekülni, megmentve őt a biztos haláltól. Ők lettek aztán a híd őrzői, akiknek önfeláldozására épült a ma is álló kőhíd. A vizet mint menekülőútvonalat használó Rózsa Sándor képe visszatérő eleme a betyár magyarországi mitológiájának, de a Hortobágytól távol eső, a mai Szerbiához tartozó területeken, Egyházaskér, Hódegyháza, Padé, Rábé vagy Szaján településein erősebben él a közösségi emlékezetben, mint az Alföldön.
A híd építésének valós története ennél prózaibb, de kétségtelen, hogy a sík alföldi tájból kiemelkedő, ikonikussá vált építmény beépült a magyarországi folklórba. A Hortobágyon átívelő híd mellett sokáig mindössze egy csárda állt, a ma ismert álmos kisváros csak később épült fel. Az 1699-ben megnyitó, ma is látható csárda kocsmárosának ténykedése túlmutatott az italmérésen: Debrecen városának megbízásából legfontosabb feladata volt a hídvám beszedése. A lassan kiépülő település együtt fejlődött az ország kelet-nyugati irányú kereskedelmi útvonalaival. Magyarország fővárosát a keleti, határon inneni és túli gazdasággal összekötő kereskedelmi útvonal a kora középkortól kezdve a Hortobágynak azon a szakaszán haladt keresztül, ahol a ma ismert Kilenclyukú híd fekszik. Felbecsülhetetlen mennyiségű só- és élőállattömeg haladt keresztül a folyón és mindenkori hídján, amelynek fenntartását a hídvám támogatta.
A híd az 1600-as, 1700-as években egy rendszeresen fel-felújított, de a nagy terhelés miatt szüntelenül amortizálódó fahidat jelentett. A forgalom miatt gyorsan romló állapotú építmény fenntartása hatalmas összegeket emésztett fel, ezért Debrecen városa 1825-ben egy új, minden korábbinál masszívabb, kőből készült híd építését rendelte meg, amit az első ismert „közszállításként”, azaz közbeszerzésként ismer a magyar történelem. Debrecen városának tanácsa három, helyi illetőségű építőmestert kért fel az új híd terveinek és költségvetésének elkészítésére, amit a mesteremberek szóbeli versenytárgyalás, azaz licitáció keretében osztottak meg a nyilvánossággal. Az azóta szimbólummá vált hídra pályázók közül a városvezetés végül az egri kőműves-családba született Povolny Ferenc pályaművét választotta, akinek nevéhez az egri kaszinó homlokzata, a debreceni nagyerdei fürdőház, a református templomtorony és a városháza copf-stílusú tervei is fűződnek.
A híd felépítése csaknem 6 évig tartott, 1827-ben kezdődött és 1833-ban fejeződött be a régi fahíd lebontásával. Az új, valóban kilenclyukú híd a történeti Magyarország leghosszabb közúti kőhídja a maga 92 méteres hosszúságával. Tervezésénél fontos szempont volt, hogy az ne csak a jármű- és a gyalogosforgalom követelményeinek feleljen meg, de a térség fő bevételi forrását adó (pusztai) állathajtást is kiszolgálja. A híd két le- és feljárója ennek érdekében a hídtesthez képest – mintegy tölcsérként – fokozatosan kiszélesedik, hogy a gulyákat, méneseket hajtó gulyások, csikósok fennakadás, tumultus nélkül tudják felhajtani az állatokat a hídra.
A híd építéséhez szükséges nyersanyagot helyben vagy a környéken termelték ki. A tokaji kő a vízen kezdte meg útját, majd Tiszacsegénél szekérre „szállt”; a helyben készített téglát az ohati tölgyerdőből hozott fával égették ki. A híd építését nehézségek, indulatok, viszályok jellemezték: az országos szervek rendre megakasztották az építkezést újabb és újabb változtatásokat kérve. A talaj adottságai alkalmatlannak bizonyultak egy ilyen kiterjedésű és súlyú felépítmény megtartására, a kocsiút rosszul lerakott kockaköveit a munka végén vissza kellett bontani, az építőmester és a kivitelezők közötti kapcsolat viszályba fulladt. 1833-ban átadták a forgalomnak az azonos nevű folyón átívelő, klasszicista stílusú, boltíveivel a parasztházakra emlékeztető hidat, ami az eltelt 190 évben nem csak a település, de a térség szimbólumává is vált. A híd keleti hídfőjénél kiépülő város 1952-ig Debrecenhez, majd 1966-ig Balmazújvároshoz tartozott, ezután önállósodott.
A már-már mitikus híd folklórja az államszocializmus idején egyre tovább és tovább épült. Az Express Utazási Iroda egykori idegenvezetője, Horváth Péter osztotta meg a Turizmus.com-mal: „Kezdő idegenvezetőként, valamikor a 70-es évek közepén, nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy Stuttgartból repülővel érkező, idősekből álló csoportot kísérhettem […] A ferihegyi érkezés után sikerült összemelegedni a kis csoporttal és a programok is sikeresen zajlottak. Egészen a harmadik napig, amikor egy hortobágyi kirándulásra vittem őket. Reggel, a Hotel Ifjúság elé kiállt az Express Ikarus 260-as autóbusza, s elindultunk. A távolban már feltűnt a Kilenclyukú híd, amikor a busz elkezdett rángatni. A sofőr elfehéredett és odasúgta, hogy le fogunk robbanni... Egy hirtelen ötlettől vezérelve annyit mondtam: Hölgyeim és uraim, egy régi legenda szerint a hídon gyalog kell átmenni és a közepén valamit kívánni, az biztosan teljesül. Egy emberként kiabálták, hogy gyalog folytassuk utunkat és tegyük meg azt a néhány száz métert a másik oldalon lévő csárdáig, ahová ebédelni mentünk. A sofőr közben azt is odasúgta, hogy nem lesz gond, van a kocsiban alkatrész, egy óra alatt megjavítja a buszt. Így is lett, a csoport boldog volt, és nem blamáltuk magunkat a busz miatt. Több mint egy évtizeddel később, a 80-as évek második felében, egy gyönyörű, vadonatúj Setra busszal szintén idős turistákat vittem a Hortobágyra. Már majdnem elértük a hidat, mikor a hátsó sorból előreszólt egy hölgy: Péter, nem állunk meg? Én azt hallottam, van egy olyan legenda, hogy gyalog kell itt átmenni a másik oldalra és a kívánságunk teljesül. Az étkezésnél elmondta, hogy egy stuttgarti barátnője mesélte mindezt, aki a hetvenes években járt erre..."
A szerkezetileg rendkívül jó állapotban lévő hidat először az 1980-as években (1981–1983) újították fel felületi károsodásainak helyreállítására. Az UVATERV ekkor így írt a meglévő hídról: „A mütárgy [sic!] kb. 150 éves téglaszerkezet. A boltozat 60 cm vastag, a mellvédek 50 cm vastagok, a szárnyfalak vastagsága nem ismeretes. […] A híd általában vakolt és meszelt. A vakolat állapota a boltozatok alatt megfelelő, a csapadékhatásnak kitett oldalfelületeken azonban a [sic!] sok helyen lemállik, mivel nincs szigetelés. A boltozat szélei, a pillérek, valamint a kifolyásai oldali szárnyfalak alsó részét terméskő lapburkolattal látták el [sic!], amelynek állapota általában kielégítő, csupán kisebb részeit kell javitani [sic!]. […] A mellvédfalak védelmére kőbábok szolgálnak. A pályaszerkezet 3 cm aszfalt, 13 cm nagykő, 25 cm homokkiékelés és szórt alap, alatta változó vastagságu [sic!] feltöltés, majd 3 cm homok aszfalt és 4 cm vtg. habarcsréteg következik”. A felújítási tervet az UVATERV készítette a Debreceni Közúti Igazgatóság, a KTMF Hídépítési Osztály, az Országos Műemléki Felügyelőség, valamint a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság közreműködésével.
Legutolsó állagmegóvó-állagjavító felújítására 2009-ben került sor, az Országos Közúti Forgalomszámlálás 2007-es adatai alapján ekkor több mint napi 2000 személygépkocsi, 560 tehergépkocsi és 100 autóbusz haladt át a hídon, emellett jelentős volt a kerékpáros és a motorkerékpáros forgalom is. A burkolat ekkor már rossz állapotban volt, több helyen a forgalmat veszélyeztető kátyúk és repedések húzódtak az aszfalton. A felújítás ezúttal is csak a közúti forgalom teljes kizárásával és ideiglenes felépítményre terelésével volt megvalósítható; az új, átmeneti híd kialakítását és későbbi elbontását, a régi híd tatarozását környezeti károkozás nélkül sikerült véghez vinni.
A Hortobágyon egyébként több, az ikonikussá vált Kilenclyukú hídhoz hasonló felépítményt emeltek a későbbiek folyamán, ezek közül a leghíresebb a karcagi Zádor-híd. A több mint 75 méter hosszú Zádor-híd, amit ma szántóföldként használt és parlagon hagyott puszta vesz körül, kuriózumnak számít, az értelmét vesztett építmény ma a természetbe való emberi beavatkozás mementójaként áll Karcag határában, autóút, parkoló vezet hozzá – a víz nélküli híd látványossággá vált. A Tisza szabályozása után a terület kiszáradt. A Tisza-szabályozás előtt a folyó a Vörös-mocsár „túlfolyójaként” szolgált, egy lassan haladó, átlagosan körülbelül 10 centimétert ingadozó folyóvá vált, ami lehetővé tette, hogy a folyóval azonos nevű kistáj egy rövid időre évről évre víz alá kerüljön.
A folyó, ami több, egymáshoz viszonyítva nagy szintkülönbséggel rendelkező vízgyűjtő rendszert fogott össze, attól függően, hogy melyik irányból érkeztek a víztömegek, képes volt egyszer erre, egyszer arra folyni, állandó folyásiránya nem volt. A folyószabályozás elvágta a Hortobágytól kanyarulatait, kikotorta sajátos flórával és faunával rendelkező medreit, elvette az ártér termékenységét biztosító szezonális áradásait – belvízelvezető csatornává szelídítette. A Hortobágyi Nemzeti Park egyik legfontosabb feladata, hogy visszaadja a folyó szerepét a táj életében, noha az elmúlt évszázadok emberi beavatkozásai révén a Hortobágy már inkább mesterséges, mint természetes vízfolyás. A Kilenclyukú híd 1999-ben a mellette fekvő csárdával és a csárdához tartozó kocsiszínnel együtt az UNESCO világörökségének részévé vált. A mai napig él a Szent István napja körül megrendezésre kerülő Hídivásár ősidőkben életre hívott hagyománya. Az egykori állat-, termény- és termékvásár mára kedves kézművesvásárrá szelídült, ahol megközelítőleg 2000 árus kínálja portékáit a hazai és külföldi turizmus által idevonzott látogatóknak. A hidat egyébként máig használják állathajtásra, bár ma már nem az élő állatok vágóhelyig gyalog, lábon történő kísérése a cél, hanem a téli szállásról a nyári legelőre való eljuttatásuk.
„Debrecennek van egy vize, / Kinek Hortobágy a neve. / Arra van egy kűhíd rakva, / Kilenc lyukra van állítva. // Debrecennek van egy vize, / Kinek Hortobágy a neve. / A félsarkán vízimalom, / Körüllegeli a barom.”
(népdal)
felhasznált irodalom
Ismeretlen szerző: A Kilenclyukú híd. Hortobágyi Nemzeti Park. Elérhetőség: https://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/oldal/a-kilenclyuku-hid, utolsó megtekintés: 2026. szeptember 25.
Ismeretlen szerző: A Kilenclyukú híd legendája, amit egy fifikás idegenvezető költött. Elérhetőség: https://turizmus.com/cikk/archiv/a-kilenclyuku-hid-legendaja-amit-egy-fifikas-idegenvezeto-koltott, utolsó megtekintés: 2026. szeptember 21.
Ismeretlen szerző: Kilenclyukú híd. Hortobágy Község weboldala. Elérhetőség: https://hortobagy.hu/latnivalok/kilenclyuku-hid/, utolsó megtekintés: 2026. szeptember 25.
Ismeretlen szerző: Kilenclyukú híd, Hortobágy. Távolban lépkedő. Elérhetőség: https://tavolbanlepkedo.blog.hu/2024/10/04/kilenclyuku_hid_hortobagy, utolsó megtekintés: 2026. szeptember 25.
Ismeretlen szerző: Rózsa Sándor Aranka menti emlékezete. Vajdasági Magyar Értéktár. Elérhetőség: http://ertektar.rs/ertektar/ertek/Rozsa-Sandor-Aranka-menti-emlekezete/261, utolsó megtekintés: 2026. szeptember 21.
Lévai Zsuzsa: Hortobágyi kilenclyukú híd. Természetjáró. Elérhetőség: https://www.termeszetjaro.hu/hu/poi/epiteszet/hortobagyi-kilenclyuku-hid/66600493/, utolsó megtekintés: 2026. szeptember 25.
felhasznált források:
A hortobágyi csárda. DOK/VÁTI/MV/17/68. 1951.
A Kilenclyukú híd. DOK/VÁTI/MV/17/47. 1951.
Hortobágy, városrendezési makett. DOK/VÁTI/VR/04/99.
Hortobágy, Kilenclyukú híd. DOK/VÁTI/VR/02/343. 1967-1968.
Mélyépítő/-31. doboz. 33. sz. 71+877 km.sz.-ben lévő Hortobágyi kilenclyukú híd felújítása. 2009.
44425*UR. A Hortobágy folyó hídjai. 1983.