Publikációk
Napjainkban már természetes, ha valakinek van autója, illetve számtalan cég, márka és műhely közül választhatunk, ha szervízre vagy tankolásra van szükségünk. Saját személyautót tartani azonban kifejezetten luxusnak számított az 1960-as évekig, csupán az elit juthatott hozzá a négykerekű vasparipákhoz. 1955-ben a magángépkocsik száma még a kétezret sem érte el Magyarországon, de az évtized végétől már évente 10-15 ezerrel többet láthattak az utakon.[1] A Rákosi-korszakban az autóhasználat és -tulajdonlás ugyan nem esett jogi korlátozás alá, de már csak a magántulajdon ténye is rossz fényt vethetett bárkire. Ez a stigmatizálás szűnt meg 1958-ban, így megnyílt az út a szabad autózás felé.
A hazai autósok üzemanyag-ellátásáról a második világháború után az 1948-ban alapított Ásványforgalmi Vállalat (röviden: ÁFOR) gondoskodott. Országosan 400, míg a fővárosban 43 benzinkúttal rendelkeztek. A személygépjárművek ugrásszerű növekedésével azonban nem tudták tartani a tempót, az 1960-as évek elejére hirtelenjében kevés lett a benzinkút. Ezt a problémát kettős kezelésű töltőállomásokkal oldották meg, ezek ÁFOR-BP és ÁFOR-AGIP néven futottak, de ide kapcsolhatjuk a Shell-INTERAG hálózatát is.[2]
Az INTERAG Rt. története egybefonódik az 1968-as új gazdasági mechanizmussal, ugyanis ezen a vállalaton keresztül képviseltették magukat az olyan külföldi cégek, mint a Shell, a BMW vagy a Semperit. A külföldi áruk adásvétele és a kooperációs munkák mellett olyan, az akkori magyar technológiai színvonalat meghaladó beruházásokat is eszközöltek, mint a Mészáros utcai benzinkút és szervízállomás.[3]
A kizárólag nyugati turisták számára kialakított állomáson márkaszervizelést biztosítottak, ahol műszakonként 80-120 autót tudtak ellátni. Ezen kívül a Konsum-tourist üzemeltetett itt boltot, ahol autóápolási cikkeket is beszerezhettek a vendégek, vagy csak beülhettek a presszóba inni egy kávét, mielőtt tovább indultak. A tankoláshoz jobb minőségű, „98 oktános extrabenzint” is árultak, ami Budapesten mindössze két helyen volt elérhető 1967-ben, ott és a Műegyetem rakparton.[4]
Ezzel szemben egy átlagos ÁFOR üzemanyagtöltő állomás esetében a tervezők inkább a funkcionális szempontokat vették figyelembe, például, hogy könnyen telepíthető legyen az épületegyüttes, így az adaptálható típustervekkel volt a legegyszerűbb dolgozni.
Aszódon a 3. sz. főútvonalra csatlakozó bekötőúton kialakított csomópontban egy kezelőépület, egy védőtető és egy háztartási olajkimérő védőtető került kialakításra (építésztervező: Szegedi Ferenc, belsőépítész: Kovács Mária). A benzinkút személyzetének egy kezelőépületet terveztek, ide került egy pici raktárhelyiség is.
Az Építéstudományi Intézet által kifejlesztett ÉGT acélvázas, könnyűszerkezetes épület került kialakításra. Kívül fehér, belül kék, belga gyártmányú GLASAL burkolatú falpaneleket, a tetőn pedig salakgyapot hőszigetelésű PREMISOL elemeket alkalmaztak. Megjelent még anyaghasználatban a HUNGAROPAN hőszigetelő üvegezés, a NEOACID tetőszigetelés és a LUXAFLEX állmennyezet is, így egyértelműen látszik, hogy magyar gyártmányú, részben magyar fejlesztésű, részben külföldi licensz alapján készült anyagokat használtak.
A 70-es évek végétől már egyre több ÁFOR-állomás rendelkezett a „nyugatias” funkciókat meghonosító, többfunkciós épületegyüttessel, így például Kecskeméten és Szegeden is igénybe vehették a sofőrök az autómosót, a szervizt, valamint az autó karbantartásához szükséges szereket, alkatrészeket is vásárolhattak.
Felhasznált források:
31375/I.*ÚR Aszód, ÁFOR üzemanyagtöltő állomás építészeti terve
27686*ÚR Budapest, I. Mészáros u. 56. Gépkocsi szervíz állomás
Felhasznált irodalom:
Berza László et al. (Szerk.): Budapest Lexikon A-K. Második, bővített, átdolgozott kiadás. Bp. 1993.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2010.
- Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Bp., 2010. 296. ↩
- Berza László et al. (Szerk.): Budapest Lexikon A-K. Második, bővített, átdolgozott kiadás. Bp. 1993.135. ↩
- Shell, BMW, Semperit… Esti Hirlap, 13. évf. 69. sz. (1968) ↩
- Itt a 98 oktános extrabenzin. Petőfi Népe, 22. évf. 157. sz. (1967); Modern szerviz és üzemanyagtöltő állomás. Népszabadság, 24. évf. 118. sz. (1966); Híradó. Autó-Motor, 19. évf. 11. sz. (1966) ↩