„Megtudni Makovecztől a világ titkát 10 percben”
Létrehozva: 2011.11.29. | utolsó módosítás: 2012.01.23
Makovecz Imre két hónapja hunyt el, de mintha továbbra is köztünk élne. Múlt héten kiállítás nyílt Velencében terveiből, november 29-én pedig a Műegyetemen nyílt egy másik kiállítás „Makovecz Imre templomai” címmel. Tanítványától, Turi Attilától, a Makovecz alapította Kós Károly Egyesülés egyik tagjától azt kértük, beszéljen a mester személyiségéről, művészi hitvallásáról, elhivatottságáról – úgy, ahogy ők, a hozzá legközelebb álló munkatársak látták.
Mélyen megható volt számomra mindig az, ahogy – neves építész léte ellenére –, maga köré tudta szervezni a munkatársakat, tanítványokat. A legtöbb „sztárépítész” azt csinálja, hogy egész pályája alatt magához köti a nála kezdett munkatársait. Minden munkánál ő vázolja fel az elképzeléseit, de van egy csapat, aki a keze alá dolgozik, ők rajzolják meg az egész tervet, ők viszik végig az egész folyamatot – névtelenül, mialatt a nagy építész előadásokat tart szerte a világban, reprezentál. A mester, amilyen hamar csak lehetett, önállóságra biztatott minket: „legyetek felelősségteljes építészek, álljatok a saját lábatokra”. Ezzel feláldozta azt, hogy sztárépítész legyen, de erre ő mit sem adott. Imre ki nem állhatta a vakufényes karrierépítést.
Gyakran mondta nekünk azt is: „ne Makovecz-házakat rajzoljatok, hanem olyat, amit a ti kezetek diktál.” Nem kis Makoveczeket akart, hanem gondolkodó, alkotó, az embert szolgáló építészeket.
Hogyan lehetett tanítványává válni?
Imre mindenkit fogadott, de nem mindenki volt alkalmas arra, hogy ezt az utat járja. Akik könnyű sikerekre, gyors karrierre vágytak, hamar kihullottak. Azok, akik azt gondolták, hogy majd megtudom Makovecztől a világ titkát 10 percben, nem maradtak sokáig.
A ’70-es évek közepén a lakásán tartott két műhelybeszélgetés-sorozatot. Ezeken elvárta, hogy a tanítványok készüljenek, tanuljanak minden alkalomra. Bennünket, a sorrendet felcserélve, először a gyakorlatra, a tettre nevelt a ’80-as évek elején indult visegrádi táborokban. Nagyon komolyan vette, hogy csak kemény munkával jön el a megváltattatás. Nála nem vált külön a gondolkodás és a tett. Nem hipotéziseket állított fel. Rajzai, épületei tükrözték a gondolatait. Ezt akarta kihozni belőlünk is.
Építészeti stílusát ambivalensen kezelte sok szakmabeli és laikus egyaránt. A gyakorta alkalmazott görbe vonalakat, fatörzseket, szárnyaló madáralakokat sokan „kivagyinak” érezték.
Nem hóbort miatt tervezett görbe vonalakat, hanem azért, mert ezt tartotta tisztának, természetesnek. Egy ősi képvilág dolgozott benne, melynek meglátása keveseknek adatik meg. Gondolkodását a jó emberség, a steineri antropozófián alapuló emberi bölcsesség és egy olyan vizualitás határozta meg, melyet egy gyökerekig visszanyúló képiség értelmezni és leképezni tudásának lehet mondani, amit mi legtöbben nem látunk. Ezért nem értik sokan.
Nem magyarkodni akart, hanem, amit ő az ősmagyar képvilágban vagy a népi díszítőművészetben látott, az számára maga volt a világ, az univerzalitás természete, mely túlmutat a nemzetin. Ezt akarta épületeiben átadni.
Vallásosságát is ez a lelkiség hatotta át, templomain is ez a szellem tükröződik.
A világban számon tartották, tudták róla, hogy mit tervezett, min dolgozik éppen, még azok is, akik nem kedvelték azt a stílust, ami az építészetét jellemezte. A nemzetközi építészszakmában nemcsak az organikus stílus képviselője volt; gyakran használják a Makovecz-áramlat fogalmat: ebben benne van a rá jellemző karakteresség, egyediség, mélység és összegző erő.
A bilbaói Guggenheim Múzeum tervezője, Frank Gery, mikor Magyarországon járt, és a protokollút során elvitték sok budapesti „látványossághoz”, egyszer csak megunva a kötelező sétát, azt kérte, hogy vigyék el őt a piliscsabai Stephaneumba, mert abban van valami kurázsi. Megnézte, váltott a mesterrel néhány szót, és hazament. Nem is kellett több. A nagy emberek felismerik egymást. Imre mindig azt mondta: „ami összeköt bennünket, az a lényeg, nem, ami elválaszt.”
Az olasz Portoghesi egyszer azt mondta neki, hogy „az a baj vele, hogy 50 évvel előzte meg a korát. Ma a pénz dominál, a pénz pedig nem hagy teret és időt az elmélyült gondolatoknak.”
Kik voltak a példaképei?
Három ember hatott rá különösen: Rudolf Steiner antropozófia-filozófiája szellemi inspirációként hajtotta; Frank Lloyd Wright építész tervezői attitűdje, aki a szerves építészet fogalmát először használta a maga tervezte épületekre, és Kós Károly életútja, teljességre való törekvése, a népszellem hordozójának küldetése vezérelte.
Építész volt, ebben teljesedett ki leginkább, ebben tudott újat mutatni, azzal a mélyről jövő indíttatással, hogy ne pusztuljon bele a lelkünk ebbe az érzéketlen világba. Építész volt, de sokkal több is annál. A szó legösszetettebb értelmében teljes életet élt. Lenyűgöző volt az a képessége, ahogy a beszédével is képeket tudott megjeleníteni. A világ egy az egyben jelent meg benne, és ezt adta tovább szavaiban és rajzaiban.
Mindig dolgozott benne ez a képiség: amikor nem hagyták építeni, amikor elnyomták, a Pilisi erdőbe tervezett „faházakat”…
Mostantól, hiányában, hogyan kell a tanítványoknak az utat járni?
Töredékeket lehet átmenteni, a teljességet nem. Tovább kell adni azt a gondolkodásmódot, ami – radikálisnak tartott személyisége ellenére – jellemezte: jobb lenne egy szelíd világban élni.
Szellemi végrendeletének tekintjük a felső-krisztinavárosi Szent Mihály templom megépítését, ami nagy vágya volt. Olyan lett ez számunkra, mint Gaudí Sagrada Familiája: folytatni kell nélküle is.
Lejegyezte: Tax Ágnes
